(Magyar Világ, 2008. ápr. 15.)
Pár hete hasonló címmel jelentek meg azok a gondolatokat, melyek gyakorta foglalkoztatják a magyar embert; megmaradunk-e, túléljük e ezt az emberfeletti pusztítást, lélekrombolást, amit a globalizmus ránk mért.
Miért a kérdőjel? - csodálkoztak sokan, hiszen az írás alaphangja valóban a Magyar Feltámadást igenli. Nincs tévedés, csak álljon ott a cím mögött az a kérdőjel, figyelmeztetésképpen! Mindaddig, amíg önnön kishitűségünket le nem vetjük, amíg nem vagyunk képesek bízni saját magunkban, nem látjuk be, hogy minket az Életre teremtettek. Amíg lehajtott fejjel, riadt tekintettel járunk, az első szóra összerándul a gyomrunk, meghátrálunk, félreállunk, addig a feltámadás csak utópia, régvolt múltunk utáni elérhetetlen vágyálmunk marad.
Hol rontottuk el? - töprengenek sokan, s már-már hajlamosak beletörődni az egyik legaljasabb hazugságba: a magyar olyan összeférhetetlen, széthúzó fajta, hiszen ott ül a turáni átok a vállán, nem is lesz képes soha egyet akarni, összefogni! Akik ezt híresztelik, azok a magyarság legsunyibb ellenségei, hiszen minden bajok forrása az idegen szívűek által elültetett ármány, cselszövés és hamisság magja, amely ezer évek alatt szárba szökött, terebélyes fává nőtt, s ma öreg, kimustrált szakócáinkkal legfeljebb csak a gallyakat tudjuk csapkodni, a göcsörtös ágakat, melyek a napfényt is eltakarják előlünk, fel sem érjük.
De hát hol rontottuk el? - ismételhetjük sokadszorra is a kérdést, s bár kimerítő válasz nem adható, azért gondolkodjunk egy kicsit; valóban mikor és hol rontottuk el, hiszen most van nagy magyar királyunknak, az Igazságos Mátyás országlásának is 550 éves évfordulója, amikor utoljára Árpád népéből való király fejére kerülhetett a Szent Korona. Fél évezredre ne menjünk most vissza, ki-ki maga végezze el a számvetést. Töprengjünk csak a magunk sorsán, s a bajok fő okát vegyük észre. Először is, amikor a dolgos-szorgos magyar embert évtizedes cselvetésekkel ránevelték arra, hogy munka nélkül kapjon jövedelmet!
A szerencsejátékokkal, a takarékbetétek kamataival, lóversennyel és egyéb praktikákkal, hogy csak a legismertebbet említsük. Ma is előttem az a reszkető kézzel írt levél, amely két éve Erdélyből, az árvíz sújtotta területről jött, ahová Kedves Olvasóink segítségével két hatalmas kamiont is megrakhattunk ruhaféleségekkel, élelemmel, könyvekkel és egyéb adományokkal, hogy segítsük a bajba jutott atyafiainkat.
Azt írta egy kenyere javát megevett, idős úr, hogy köszönettel, de nagy-nagy szégyen érzettel, lesütött szemmel fogadta el, amit kapott. Mert a víz ugyan elvitt szinte mindent, kellett a segítség a családnak, a kisunokáknak alig maradt öltözék, de ő hetvenedik évét megélte úgy, hogy dolog nélkül, ingyen soha semmit nem vitt haza! Idős korára kell elszenvednie, hogy rákényszerül az alamizsnára, mert élni kell, be kell gyógyítani a sebeket, amiket az anyaföldnek okoztak, hogy megszűnjön a természet rombolása. Jó volna szívünkbe zárni ezeket a gondolatokat. Hiszen mire is szoktattak bennünket? Szép lassan, mint ahogy a titkos féreg foga rág, pénzintézetekbe vittük megtakarított pénzünket, hogy a kamatokat „fialtassuk”, hogy totót, lottót ixelgessünk, sorsjegyeket húzzunk, lóversenyen fogadjunk, gépkocsi-nyereménybetétkönyvet váltsunk, s közben észre sem vettük, hogy Fortuna asszony aranytülkét mocskos kezek rángatták. Épp most, augusztus 29-én lesz a mohácsi csatavesztés 482. éve, ahol is az orvul meggyilkolt Lajos királyunk híres-hírhedt „pénztárnoka” egy bizonyos Fortunátus névre átkeresztelkedő zsidó ember volt, akiről annyit jegyzett fel a krónika, hogy bizony sok-sok galádság fűződik a nevéhez. Érdekes módon mindenütt ott volt, ahol bajkeverés történt, ahol háborúk törtek ki, csatákat vívtak, s kivétel nélkül mindenünnen mesés kincsekkel gazdagodva távozott, maga után hagyva a vért, szenvedést és hihetetlen szegénységet. Miért? Mert álnok szóval el tudta hitetni az egymással addig békességben élőkkel, hogy vagyonukat megduplázhatják, hatalmukat megsokszorozhatják egy kis befektetéssel. Hogy utána a sápot, amit ma szemérmesen kamatnak neveznek, ő szedi le, arra már nem terjedt ki a felvilágosítás.
S mi van ma? Irakot vajon miért tették a földdel egyenlővé? Ázsia számos államában miért dörögnek a fegyverek? Libanont és Palesztinát miért kell örökös blokád alatt tartani? Afrika kegyetlen pusztításairól már nem is beszélve! Kárpát-Hazánk területe miért volt az évezredek során annyiszor háborús tűzfészkek helyszíne? De evezzünk csak szelídebb vizekre. Napjainkban az egyre elhatalmasodó nyomor mellett ezek a medúzafejú Fortunátusok ugyan mennyire gazdagodtak? S bizony, akárhogy szépítgetjük is a történteket, ennek mi vagyunk az okai, mert nem figyeltünk oda, hogy bülbülszavuk hogyan mételyezi a korábban dolgos, szorgos, becsületes fajtánkat. Tegyük bankba megtakarított pénzünket, s nem kell mást tennünk, csak hátradőlni a karosszékben, s a kamatok „dolgoznak” helyettünk! Nézzük meg, mi van ma a tőzsdén.
Az az ország, ahová ezeket a világszélhámosait beengedték, mint narkós a drogtól, bankfüggővé váltak. Ma már a világbanknak csúfolt gyülevész csapat határozza meg azt is, hogy mikor vehetünk levegőt, miközben hihetetlen mennyiségű vagyont halmoznak fel maguknak, sok százmillió legyilkolt, kiéheztetett élet árán. Elgondolkodtak azon, hogy miért nem lehetett a kárpótlásként elhíresült nemzeti jóvátételt végrehajtani? Bizony azért, mert egy egész nemzetet tettek cinkossá, hogy utána mindenki néma maradjon! Mert, amikor a rákosi-rezsim idején „államosítással” megfosztották a magyarságot az addigi vagyonától, most hitelesítették azt.
A sok százezer ingatlant, amit a „kulákoktól”, „burzsujoktól”, hitsorsosaitól elvettek, most „önkormányzati” lakásként odadobták, hogy ki-ki vegye meg magának. Milyen jogon?!
A tulajdon soha nem évül el, tehát az 1938-as földhivatali nyilvántartások szerint vissza lehetett – és kellett – volna adni eredeti tulajdonosainak. De nem! Tegyük cinkossá az egész nemzetet!
A modern rabszolgasorsba kényszerített egykori földművelő parasztságot, tisztességes iparost, kereskedőt belehajszolták a „lakásvásárlásba”, amely a valamikori zsidó bérháztulajdonosokat illetett volna meg. Innentől lehet antiszemitázni, rasszistázni, hiszen az egykori ÁVH-sok a rablott vagyont lefölözték, a hasznavehetetlen, lelakott épületek tízezreit pedig odadobták a munkássá silányított, faluból városba kényszerített családoknak, hogy „olcsó áron” vegyék meg, különben jön az egykori tulajdonos és megnézhetik magukat! Ez volt a nagy átverés, amelybe bizony több millió „proletárt” beugrattak, s ezért lehetett utána a kárpótlási jegyekkel és jóvátételi cirkuszokkal úgy manipulálni a nemzeti vagyon szétlopását, ahogy csak nem szégyellték. És nem szégyellték, hiszen sokak előtt még emlékezetes Sepsey Tamás akkori kárpótlásokért felelős államtitkár és Fábián János volt legfőbb ügyészhelyettes faarca, ahogy bejelentették a parlamentben: legkevesebb 11 milliárd forint lett a „vesztesége” a kárpótlásnak. Ez volt az a bűvös jel, amelyre ugrott mindenki, aki közel került a húsos fazékhoz! Vitték, amit csak lehetett, adták-vették a nemzet kincsét, s akinek ez sem volt elég, az olajat szőkített, paprikát hamisított, kárpótlási jegyet sokszorosított, pilótajátékot indított, majd számlát csalt és tocsikolt, mi pedig értetlenül néztük, de hiszen az önkormányzati lakásokat koncként megkaptuk, így szótlanul kellett néznünk, ahogy szétlopják a Hazánkat. Hiszen tudtuk, hogy eredeti tulajdonosuk ismert, de némák maradtunk, mint ahogy némán néztük azt is, ahogy a jászberényi hűtőgépgyárunktól kezdve az Orionig, az Ikarustól a Győri Rábáig, a konzervipartól a vegyiparig, minden ebek harmincadjára került, legutóbb már a híres magyar cukorgyártásnak is befellegzett. De mi az összeomlófélben lévő panelrengetegben, az elviselhetetlen távfűtésköltségekkel és közműdíjakkal terhelt odvainkban kushadunk, mert hát ahogy Illyés Gyula is megírta az egy mondatában: itt bizony láncszemmé tették az egész nemzetet.
Szép nagy rabláncra lettünk felfűzve, s közben hazaáruló politikusaink egyre szorosabbra fonják körülöttünk a szögesdrótot. Mert hát ez a határnyitás színjáték sem jelent mást, minthogy azt engednek be, akivel megfizettették a belépőt, azt hozhatják-vihetik, amelynek a vámját lefölözték, hiszen már nemcsak a földről indítható rakéták, de a műholdas világpásztázó-lehallgató rendszerek is „védik” még gondolatainkat is.
Ebben a globalizált terrorizmusban van-e kiút? - kérdezzük egyre félénkebben egymástól. Igen, van! Ahogy az elején is írtam, öntudatunkra kell ébredni. A jogos juss, történelmes múltunk igazolta juss alapján védeni Hazánkat, de nemcsak külsőségekben. Először is mindenkinek önnön magában kell tisztáznia, hogy ma már ez az élethalálharc véresen komoly, s nem elég csak úgy, tessék-lássék, „szájhagyomány” útján magyarrá lenni. Ahogy Kós Károlytól Szabó Dezsőig, Wass Alberttől Márton Áron püspökünkig, Mindszenty József hercegprímásunkig sok-sok igaz magyart is idézhetnénk: bizony nekünk még a levegőt is csak radikálisan szabad vennünk!
Nincs idő szépelgésre, nincs idő tanakodásra, nevetséges fórumosdira, szelepkieresztő tüntetésekre, választásra készülődő színjátékra. Ugyan mi között választhatunk mi itt, e fegyverekkel körülzárt katlanban, amelyet bármikor lángtengerré változtathatnak „fortunátusaink”, amikor megkapják a parancsot rá! Nézzenek már körül és vegyék észre, mi zajlik körülöttünk. Nemzeti vagyonunk ebek harmincadján, kincseinket, értékeinket rég ellopták, a munkás kezeket tétlenné, nincstelenné, hajléktalanná silányították. A különböző „hitelprogramokkal”, felzárkózási akármikkel rég megtörtént a magyar szabadalmak, találmányok, a felnövekvő tehetséges generáció agyelszívása is. Ma az egészségünket árusítják, a légterünk, honvédelmünk rendőrségünk (rendőrség? - nevetséges, szánalmas, moszadista, in-kalista beosztottak) rég NATO, ENSZ, EU, s a jó ég tudja miféle szabadkőműves, globalista rendszernek átjátszották. Mi maradt még számunkra! A vizet eladták, a levegőt most fogják – a különböző kvótákkal tönkretenni! Nekünk valóban még sóhajtanunk is csak radikálisan szabad! Nincs más. Nincs egyéb. Nemzethalál vagy nemzetmentés! Kezdjük el most, holnap már késő. Vissza a magyar öntudatot, vissza a magyar életet, dolgos, virágzó falvakat, magyar oktatást, magyar egészségvédelmet, gyermeknevelést és gyermekmentést, honvédelmet és rendünk őrzését. Elsőként is, vegyük nagyon komolyan: ahol csak lehetséges, magyar árut vásároljunk. Pénzt egy fillért se tartsunk pénzintézetben – ott az erdélyi példa, a munkanélküli jövedelem, láthatjuk, mivé teszi az országokat, a világot -, hitelt ne vegyünk fel semmilyen körülmények között sem, de aki csak teheti, segítse a másikat! Legyen súlya szavunknak, gondoljunk nagyszüleink idejére, ahol a kézfogással megpecsételt egyezséget, aki megszegte, annak nem lehetett maradása még a környéken sem! De annak sem, aki nem segítette a bajba jutottat.
Ne higgyünk az Izraelbe kitelepített gyógyszermaffia riogatásainak. Ma már egyetlen gyógyszergyár sincs magyar kézben, mi több, lassan a gyártást is leállítják és kintről importálják a tömegpusztító mérget. Százszor több gyógyszert fogyaszt a magyar ember, mint fél évszázada, s az eredmény? Lassan hatvan év alá száll az átlag életkor! Vissza tehát a természetes gyógymódokhoz! - nem a kuruzsló, külföldről ránk szabadított sarlatánokhoz, hanem vegyük elő a régi füves könyveinket, ne legyünk restek tanulmányozni a gyógynövényeket, erősítsük immunrendszerünket úgy, hogy a felesleges méreghalom csökkentésével mielőbb térjünk vissza a gyógyteák, zöldségek, gyümölcsök fogyasztására! Vannak kiváló példák. A gyermeklélek-romboló iskolai oktatás mellett nyugdíjas vagy állástalan pedagógusaink lelkiismeretét ébresszük fel; valaha a nemzet napszámosaiként ők voltak a magyarság felemelkedésének letéteményesei. Ma is ez a történelmi feladat vár rájuk, csak végre vissza kell találniuk a gyökereinkhez.
Minden közösségben, az erdélyi, a csángó és kárpátaljai példák alapján a szülők, nagyszülők felelőssége, hogy szervezzék meg a tantestületen kívüli foglalkozásokat, ahol magyarságtudatra, a magyar történelem és igazi anyanyelvoktatással a jövő magyar generációit nevelhetik! Orvosaink, akikben még maradt valami az ősi táltosi hitből, ne hókuszpókuszos pénznyelőautomatákként, hanem történelmi küldetésükhöz méltóan segítsék a tudatosan lebetegített nemzet gyógyulását, testileg, lelkileg mielőbbi felépülésüket. Ne feledjük, a vidék volt mindig is a nemzet megtartó ereje, hiszen 1844-ig hivatalosan a magyar nyelvet még nem is beszélhette a magyar! Gondoljanak csak arra, hogy régi hagyományaink, mondáink milyen hűen őrzik ősi múltunkat, ahol a földművelés, a gazdálkodás volt a legmagasztosabb feladat, a Haza védelme mellett. Amikor azt hazudják például, hogy a sakk-játék keletről behozott „találmány”, vajon eszébe jutott-e valakinek is, aki csak egy kicsit is ért ehhez a fejtornához, hogy miért egyedül a liberáliséknál gyalognak, egyébként parasztnak nevezett bábú az, amelyik a mezőn végighaladva új életet teremthet? Hát ki az, aki képes mindenkor új életet teremteni, ki a magvető, ki a megfogant élet őrzője, ha nem a magyar parasztság, a magyar szabadság fáklyavivői és őrzői. Ha komolyan gondoljuk, hogy visszavesszük régi jussunk, a mindenkor megillető magyar méltóságunkat, akkor ezeken kell eltöprengenünk, s akkor, ha először a lelkünkben rendet rakunk, valóban nem kell a magyar feltámadás felemlítésekor az a kérdőjel!
http://www.lakatospal.hu/article_print.php?id=2563
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése